#70 A vígjátéksorozatokban hallható nevetéseket a több kamerával, valóban élőben sugárzó műsorok eleinte élőben vették fel. Később, az egy kamerával, hosszabban forgató, nem élő showk esetében a kész epizód első sugárzása során a stúdióba meghívtak egy közönséget, és az ő hangjukat keverték az adás alá. Mindez Charley Douglass hangmérnök nevéhez fűződik, és a folytatás is. Kiszámíthatatlan volt, hogy jó helyen fog-e nevetni a közönség, és nem tűnt jó ötletnek, hogy minden második székre a szomszédjukat csikiző embereket ültessenek, ezért 1953 körül Douglass elkezdett korábban felvett nevetésekből sávokat készíteni, ezek főleg a The Red Skeleton Show pantomim jeleneteiből származtak, hiszen így jutott szereplőhang nélküli tiszta nevetésekhez. Már ha nevettek, mert a pantomim elég szar.
32 végtelenített szalagot vett tele különböző korú közönség nevetéseivel, tapssal, ujjongással, sajnálkozó (oooh), vagy cukiságszeretgető (awww) hangokkal, ezek közül a szükségesek hangerejét adta rá a megfelelő jelenetnél, majd visszahalkuláskor egy folyamatosan szóló végtelenített, egyedi "kicsit tovább röhögő egyének" sávról kevert még mellé egy kicsit. A gyűjteményét egy "laff box" nevű írógép szerű szerkezetbe integrálta, és azzal járt stúdióról stúdióra, hogy az utómunkálatok során megkeverje a nevetősávot (laugh track).
Miután szinte egyedül volt erre a feladatra, az árai emelkedésével a nagyobb produkciók, mint a Hanna-Barbera, vagy a Muppet Show az 1970-es évek elején inkább legyártották a saját sávjaikat, a Big Bang Theory készítői pedig élő közönség előtt veszik fel az egyes epizódokat.
