#282 A pályakerékpárosok sprintversenyei a szabályok és az aerodinamika ismerete nélkül legalább akkora faszságnak tűnhet, mint mondjuk a curling, pedig ez jóság: két versenyző esetén sorshúzás van, hogy ki indul a belső ívről, ő vezeti fel a versenyt, amíg el nem érik a pálya túloldalán található üldözővonalat. Elsőnek lenni szívás, mert a légellenállás 70%-t az ő teste nyeli el, a másodikként mögé behúzódó pedig nemcsak viszonylagos szélárnyékban van, de ha elég közel tud cangázni ellenfeléhez, akkor a légörvények áramlása miatt még egy kis erejű szívóhatásra is számíthat (a Nascarban is emiatt mennek bolyban, alig 30-50 cm távolságra egymástól a sokszor 250 km/h-val száguldó autók). Emiatt a sprintversenyeken két megállás engedélyezett (max. 30 mp-ig), amikor a lábakat értelemszerűen nem lehet letenni és hátrafelé sem lehet haladni, ezeket általában az utolsó kör előtt használják fel, hogy picit pihentessék izmaikat, illetve taktikázzanak azzal, hogy ki kezdje meg az utolsó kört elsőként. Ezek ismeretében talán könnyebben értelmezhetővé válik ez a Monty Python jeleneteket idéző döntő: